Oswaldo Payá vasárnap, egy autóbalesetben vesztette életét. Az eddigi információk szerint a gépkocsi egy fának csapódott, de lánya szerint a balesetet megelőzően egy másik jármű többször is nekiment az autónak, amelyben édesapja utazott. A kubai hatóságok nyomozást rendeltek el.

A vámemelés sokakban azt a kérdést vetette fel, hogy a kormány vajon miért próbálja ily módon ellehetetleníteni a kisvállalkozásokat, amelyek beindítását még Fidel Castro szorgalmazta. Emilio Morales szerint ez az intézkedés a keményvonalas kommunista vezetők ötlete, hogy nagyobb kontrollt gyakoroljanak a kisvállalkozások fölött, valamint így próbálják meg arra kényszeríteni a külföldön élőket, hogy árucikkek helyett készpénzt küldjenek, amit a kubaiak majd a helyi boltokban költenek el. Marzo Fernández közgazdász szerint pedig van még egy fontos aspektus, mégpedig az, hogy a kubai kormánynak sürgősen készpénzre van szüksége.

Múlt héten mutatták be Miamiban azt a dokumentumfilmet, amelyet volt politikai foglyok beszámolói alapján készítettek a kubai börtönviszonyokról, a fegyelmezési módszerekről és az ott tapasztalható erőszakról.

„Azt üzenjük a rendőrségnek, hogy hiába próbálták hónapokon keresztül megakadályozni, hogy ez a film kikerüljön az országból, mi nyertünk, nem tudtak elhallgattatni" – nyilatkozta az El Nuevo Heraldnak Rolando Rodríguez Robaina, a film rendezője Guantanamóból. A Las prisiones de Cuba: secuencia del terror (A kubai börtönök: terrorsorozat) címet viselő filmet egy, a keleti régióban működő ellenzéki szervezet (Alianza Democrática Oriental) készítette, amelynek Robaina a vezetője.

A filmben négy volt politikai fogoly – José Daniel Ferrer García, Jorge Luis García Pérez "Antúnez", Isael Poveda Silva és Rodolfo Barthelemy Cobas – beszámolóján kívül olyan sokkoló fotókat mutatnak be, amelyen kínzásnak alávetett rabokat látni. Arról egyelőre nem tudni, hogy a film készítői miként kerültek a fényképek birtokába, de a Youtube-videó alatt heves vita alakult ki: míg több kommentelő is megkérdőjelezi a felvételek hitelességét, mások nagyszerű leleplező alkotásnak tartják.

Nem hivatalos források szerint 70-80 000 rab van az országban, és a közelmúltban már az ENSZ kínzás elleni bizottsága (CAT) is kritizálta a kormányt a börtönben tapasztalható büntetési módszerek és a fizikai bántalmazások miatt. 

A bemutatóval egybekötött sajtótájékoztatót Miamiban, egy helyi kubai ellenzéki szervezet székhelyén tartották, ahol azt is bejelentették, hogy útnak indul a Palenque Visión névre hallgató projekt, amelynek keretein belül a kubai belső ellenzék által készített videókat, híreket és bejelentéseket terjesztik majd. A csatorna már elérhető a Youtube-on, a börtönökről készített leleplező dokumentumfilm itt szintén megtekinthető.

„Raúl Castro rezsimjét folyamatosan megkérdőjelezik, és ennek a négy férfinek a vallomása bizonyítja, hogy Kubában igenis létezik kínzás és szisztematikus, embertelen, megalázó, kegyetlen bántalmazás" – mondta Janisset Rivera a Miamiba székelő Directorio Democrático Dubano ellenzéki szervezet titkára.

Szerdán Washingtonban ültek egy asztalhoz a felek, miután májusban a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ)  megszellőztette, hogy 1987-ben az IKEA kubai rabokkal készíttette el kanapéinak és asztalainak egy részét. A cég ugyan már elindította a belső nyomozást az ügyben, egyes képviselők  hajthatatlanok, és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezethez akarnak fordulni.

„Amilyen hamar csak lehet, nyilvánosságra hozzuk a nyomozás eredményeit. A Kongresszus tagjai előtt is leszögeztük, hogy az IKEA jelenleg nem áll semmilyen kereskedelmi kapcsolatban a kubai állammal” – olvasható abban a közleményben, amelyet a svéd cég adott ki, miután vezetői szerdán Washingtonban tárgyaltak kubai-amerikai képviselőkkel.

A FAZ cikke szerint NDK-közreműködéssel mintegy 45 000 asztalt és 4 000 kanapét gyártattak le a szigetország börtöneiben, az viszont egyelőre nem világos, hogy a szerződést végül teljesítették-e.

„Kellemes beszélgetést folytattunk a képviselőkkel, és továbbra is fenntartjuk, hogy nagyon komolyan vesszük ezt az ügyet. Tisztában vagyunk vele, hogy milyen fontossággal is bír mind a kongresszus tagjai, mind pedig a választók számára” – írta Mike Ward, az IKEA amerikai elnöke, aki két másik vezető beosztású kollégájával vett részt a szerdai megbeszélésen, amelyen Marco Rubio szenátor, valamint Ileana Ros-Lehtinen és Mario Diaz-Balart floridai republikánus képviselők, illetve Robert Menendez, New Jersey demokrata szenátora is jelen voltak.

A tegnap kiadott közleményben a svéd bútorgyártó kiemelte, hogy évente több mint 1 000 vizsgálatot tartanak annak érdekében, hogy minden tekintetben eleget tegyenek a cég munkaügyi szabályzatának, amely teljes mértékben elutasítja a kényszermunkát. Hozzátették, hogy a májusban megkezdett belső vizsgálatot az Ernst & Young nevű, könyvvizsgálattal és adótanácsadással foglalkozó amerikai cég közreműködésével végzik.

A kubai származású amerikai képviselők mind üdvözölték a vizsgálat tényét, ugyanakkor továbbra is arra bíztatják az ENSZ-hez tartozó Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet, hogy nyisson hivatalos nyomozást az ügyben, hiszen „az, hogy az IKEA közreműködött a Castro-rezsimmel a ’80-as években és kényszermunkát alkalmazott, igen komoly vádnak minősül”, mondta Ros-Lehtinen. Az IKEA vezetősége a fentiek mellett arról is biztosította a kongresszus tagjait, hogy manapság már léteznek „bizonyos mechanizmusok” a cégen belül, amelyek azt a célt szolgálják, hogy „a korábbihoz hasonló atrocitás ne ismétlődhessen meg”.

Kubai párt-források csupán annyit fűztek a történtekhez, hogy a börtönökben önkéntes a munkavégzés. 

Raúl Castro lánya amerikai turnéjának New York-i állomásán beszélt a kubai meleg-helyzetről, illetve az általa többnyire demokratikusnak tartott választási rendszerről.

„A választási rendszer olyan demokratikus Kubában, hogy az emberek nem is akarnak róla beszélni. Mindezek ellenére én, aki ott élek és kritikusan nézem a kubai valóságot, elmondhatom, hogy azért lehetne valamivel demokratikusabb” – mondta a kubai szexuális nevelési központ (Cenesex) vezetője a New York-i Közkönyvtárban tartott konferencián. Feltehetőleg nem akarta, hogy szavai bárkiben is kérdéseket vessenek fel, mert hozzátette, hogy a választások kétségtelenül közvetlenek és titkosak. A jelenlévők továbbá azt is megtudhatták, hogy kampányok azért nincsenek, mert a kommunista párt nem kér, a nép az, amely megválasztja a jelöltjeit, a parlamentben pedig a társadalom igen színesen és szélesen képviselve van, majd ismét kontrázott: bár van politikai akarat, nem elégséges.

A szexológus Martin Luther Kinget parafrazálva elmondta, hogy olyan Kubáról álmodik, amely képes az idők végezetéig megtartani a szuverenitását, amelyben „benne foglaltatik a kubaiaknak az a joga, hogy maguk válasszák meg az utat, amely a szabadság megtartásához vezet”, fogalmazott Castro, aki minden bizonnyal örökölt valamit nagybátyja patetikus retorikájából.

Utazásának célja azonban szakmai volt, így büszkén jelentette be, hogy a párt történelme során első alkalommal tűzte ki célul a diszkrimináció teljes körű felszámolását a társadalomban, beleértve a szexuális orientáción alapuló diszkriminációt is. Amikor azonban a konferencián valaki rámutatott arra, hogy a miami disszidensek egy népes tábora hivatalos bocsánatkérést követel a melegtársadalom elnyomásáért, Castro annyit felelt, hogy ha ez bekövetkezne, az bizony képmutatás volna, ami egyébként sem változtatna a múlton. A miami ellenzékieket pedig skrupulusok nélküli, picinyke kis csoportnak titulálta, amely hazudozik, megvezeti az amerikai társadalmat, közben pedig szépen megtollasodik.

Beszélt a melegházasság körüli vitáról és a melegek örökbefogadásáról is, mondván, nincs érve arra vonatkozóan, hogy miért is kellene ezt a jogot megtagadni tőlük, de a kommunista párt időt kért, mert a vezetés szerint a kubai társadalom még ellenáll az efféle változásoknak. A konferencia végén Castro – aki hamarosan az ENSZ-ben is tiszteletét teszi - a körút többi állomásához hasonlóan nem válaszolt az újságírók kérdéseire.

Mióta Barack Obama minden korlátozást megszüntetett a kubai utazásokra vonatkozóan, rengetegen repülnek haza, akár évente többször is. Egy-egy ilyen út nemcsak a viszontlátás öröméről szól, hanem az otthoniak megsegítéséről is. Az emberek általában fejenként 3-4 ruhával, élelmiszerrel és gyógyszerekkel teli bőrönddel utaznak, a rutinosabbak – és tehetősebbek – azonban hordárokat alkalmaznak.

„Egyszerűen nem tudok elhelyezkedni a számlák viszont folyamatosan érkeznek. Ott a ház, az autó, az élelmiszer, a benzin meg az áram…itt még a beszívott levegőért is fizetni kell” – indokolja az El Mundo amerikai tudósítójának egy Ada álnév mögé rejtőző nő, hogy miért vállalja a hordár szerepet. Férjével együtt Miaimban élnek, kevesebb mint egy éve érkeztek az országba illegálisan. Rengetegen vándorolnak be papírok nélkül, mivel a Cuban Adjustment Act nevű speciális törvény értelmében minden kubai állampolgár, aki egy évet és egy napot eltölt az országban, automatikusan megkapja a letelepedési engedélyt. Ám sokan nem várják meg a státuszuk rendeződését, és - mivel állítólag a bevándorlásiak nem foglalkoznak olyan szigorúan ezekkel az ügyekkel – akár már néhány hónap elteltével is visszatérnek Kubába. „Ez egy kényszer, nincs más választás. Nagyon nehéz otthon a helyzet, muszáj segíteni az ott élő családon. Pénzt küldeni nem elég, számos olyan dolog van, amire szükségük van, ami ott nagyon drága” – magyarázza Ada, hogy miért is utaznak sokan idő előtt haza.

Az utazási restrikciók feloldása következtében 100 ezerről 400 ezerre emelkedett az évente Kubába látogatók száma, és ez a bumm egy új, technikailag illegális, ám nehezen megfogható „szolgáltatás” kialakulását is megteremtette. A hordárok nem túl rég jelentek meg a kubai járatokon de máris nagy népszerűségnek örvendenek. Ada és társai olyan emberek, akik bérbe adják bőröndjeiket, és másoknak szállítanak mindenféle árut Kubába. Sokan ugyanis nem engedhetik meg maguknak az utat, arra azonban futja, hogy az otthon élő családtagok számára beszerezzék a szükséges holmikat – a cipőtől kezdve a vízforralón át az autóalkatrészekig és gyógyszerekig mindent, amit csak el lehet képzelni -, és a hordárt is kifizetve segítsenek a családon. A hordárnak pedig szintén megéri, hiszen a megbízóitól kapott pénz általában fedezi az útiköltséget, és még marad is.
Annyira nagy az igény, hogy manapság már hatalmas sorok kígyóznak az amerikai reptereken, óriási – akár televíziókkal, számítógépekkel megtömött - táskákkal utazó embereket látni a Kubába induló járatokon, akik egy része csupán szállító. Bizonyos esetekben akkora a súly, hogy az utazási irodák kénytelenek külön gépet bérelni, amely a csomagokat viszi, ezek a repülők általában fél órával korábban indulnak, hogy amikor az utasok megérkeznek, a csomagjaik már elő legyenek készítve.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung pénteken szellőztette meg a hírt, miszerint 25 évvel ezelőtt rabokkal és politikai foglyokkal készíttettek Ikea bútorokat Kubában és az NDK-ban.

A lap Stasi-archívumban talált dokumentumokra hivatkozik cikkében, amely szerint a svéd cég 1975-ben kötött szerződést az NDK funkcionáriusaival a bútorok gyártására, amelyeket később az áruházlánc boltjaiban értékesítettek. A kereslet azonban olyan nagy volt, hogy be kellett vonni még egy országot, ezért került a képbe 1987-ben Kuba, ahol olyan gazdasági krízis volt ekkoriban, hogy sürgősen befektetőkre és kemény valutára volt szükség. A szerződés – amely a svéd cég keletnémet és a kubai belügyminsztérium érdekeltségébe tartozó bútorgyártó Emiat nevű cég képviselője között született - állítólag 35 ezer étkezőasztal, 10 ezer gyerekasztal, valamint meg nem határozott mennyiségű kanapé legyártásáról szólt. A német napilap szerint még azt is külön feltüntették a dokumentumokban, hogy a bútorokat kubai „börtönlétesítményekben” gyártják le. Bár pontosan nem derül ki, hogy a szerződést mikor mondták fel, az biztos, hogy néhány év elteltével az IKEA vezetősége panaszkodni kezdett a kubai termékek silány minőségére, ezért NDK-delegációt küldtek a karibi országba, hogy megoldják a gyártási nehézségeket, ez azonban úgy tűnik nem sikerült, és a svéd cég abbahagyta a bútorok kubai előállítását.

Az El Nuevo Herald kérdésére válaszolva az IKEA amerikai szóvivője elmondta, hogy a vállalatnak csupán jelentéktelen kapcsolata volt Kubával.
„Az IKEA nem állt tartós üzleti kapcsolatban a kubai féllel. Tudomásunk szerint csak limitált mennyiségű alkalmi vételek történtek a ’80-as évek végén” – nyilatkozta Mona Liss, majd egy másik IKEA-szóvivő úgy nyilatkozott a lapnak, hogy nincs tudomásuk ilyen múltbéli ügyletről, de „nagyon komolyan veszik az ehhez hasonló állításokat” ezért már nyomozást is indítottak az ügyben. Hozzátette, hogy amennyiben igaznak bizonyulnak a feltételezések, az IKEA kész kárpótolni az érintetteket. „Szívesen kezdeményezünk párbeszédet a sértettekkel és a különböző szervezetekkel” – mondta Ylva Magnusson, az IKEA svéd szóvivője.

Mindeközben Ernesto Díaz, egy Miamiban élő volt fogoly azt állította, hogy valóban alkalmaztak rabokat bútorgyártásban, de elmondása szerint közönséges bűnözőket, nem pedig politikai foglyokat dolgoztattak.
 

Film és fikció érdekes találkozása ment végbe a minap, amikor a tutajon Kubából Miamiba menekülő három fiatalról szóló Una noche c. film két főszereplője valóban disszidált. Filmjükkel a múlt hét szerdán kezdődött neves Tribeca Filmfesztiválra voltak hivatalosak, ám amint amerikai földre léptek, eltűntek, még a bemutatón sem vettek részt.

A két főszereplőről - Anailín de la Rúa de la Torre és Javier Núñez Florián – nem lehet semmi tudni, csupán annyit, hogy nem szándékoznak visszatérni Kubába. Ezt az Una noche (Egy este) c. film harmadik főszereplője nyilatkozta a Huffington Postnak, aki társai döntése folytán egyedül vett részt a díszbemutatón. Mint mondta, nem bírálja a döntésüket: „Ezt választották. Így látják a dolgokat, senkinek nem kötelező disszidálni, és senkinek nem kötelező visszatérni” – nyilatkozta Daniel Arrechaga, aki azonban visszatér Kubába. „Legalább én visszamegyek”. Megérkezésük után nemcsak színésztársai, de az őket kísérő fiatal tolmácsoknak is nyoma veszett, Arrechaga az ő eltűnésükről sem tud semmi közelebbit.

A fesztivál szervezői kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben megerősítették, hogy egyikük kivételével, a színészek nem vettek részt a rendezvényen. A film három huszonéves fiatalról szól, akik sokakhoz hasonlóan a szökésben látják a kiutat kilátástalan helyzetükből. A filmet egy brit rendező, Lucy Mulloy jegyzi, aki szándékosan amatőr színészeket választott produkciójához. Anailín de la Rúa taekwondo bajnok, akit a tengerparton szúrtak ki a stábból, míg Florián séfnek tanult, amikor jelentkezett a forgatásra.

A film egyébként nem rugaszkodott el a valóságtól, sajnos a tutajon való menekülés még mindig gyakori szökési mód Kubában, hiába rejt magában számos veszélyt, egy erős áramlat, vagy cápatámadás többek számára bizonyult már végzetesnek.

A múlt heti történet sokakat felháborított, mert a hasonló esetekkel szemben a színészek részt sem vettek a nagy megtiszteltetésnek számító filmfesztiválon. „Ez politikai eset. Rég történt ilyen, mert a kulturális csereprogramok elég jól működnek, így az emberek viszonylag sokat utaznak. Nem kell attól tartaniuk, hogy egy útjuk és így egy lehetőségük van disszidálni” – mondta Alejandro Ríos, színikritikus.

„Leginkább az dühít és bosszant, hogy egy olyan fontos eseményhez, mint a Tribeca, ilyen etikátlanul álltak hozzá. Mert még nekünk, Miamiban dolgozó független filmeseknek is nehéz bejutni egy ehhez hasonló fesztiválra” – mondta Danny Jacomino, kubai származású színész és producer.

A kubai kormány állítólag új migrációs törvényen dolgozik, amely az eddigieknél sokkal könnyebbé tenné az országba való ki- és beutazást.

„Mélyreható és radikális migrációs reformot fogunk életbe léptetni az elkövetkező hónapokban, hogy véget vessünk az eddigi korlátozásoknak” – mondta Ricardo Alarcón, a parlament elnöke egy interjúban, írja az El Nuevo Herlad.

Az elmúlt időszakban időről-időre felröppent egy-egy ilyen törvénytervezet híre, így nem tudni, hogy a mostani állításnak mekkora hitelt lehet adni, az viszont biztos, hogy nagy szükség volna egy ilyen lépésre. Mintegy 50 éve már, hogy a szigetországban élőknek igen nehéz procedúrát jelent az országból való kiutazás. Mindenekelőtt hatósági engedélyre van szükség, amelyet nem minden esetben egyszerű megszerezni, és kemény összegek kifizetésével is jár. Egy olyan országban, ahol az átlagfizetés 20-24 amerikai dollár körül mozog, egy kiutazási engedély 150 dollárba kerül. A külföldön élő kubaiaknak szintén vízumra van szüksége a beutazáshoz – a kérvény elbírálása során sokat nyom a latba a politikai státusz –, és ezt nem tehetik meg, csak kubai útlevéllel. Hiába élnek több évtizede külföldön és rendelkeznek a kubai mellett más állampolgársággal, csak a kubai útlevelükkel utazhatnak vissza az országba, amelyet kétévente meg kell újítani, mintegy 200 dollár ellenében. Alarcón szerint ilyen feltételek mellett is közel félmillióan utaznak Kubába minden évben.

A politikus szerint nagy változáson mentek keresztül az emigránsok tömegei. Ma már véleménye szerint nem beszélhetünk politikai menekültekről, sokkal inkább gazdasági emigránsokról. „Ma már gazdasági elvándorlásról van szó, amelynek keretén belül az emberek igyekeznek békés kapcsolatot ápolni hazájukkal. Családjuk, barátaik még itt élnek, ezért ezek az emberek nem vágynak másra, mint stabilitásra. Ez az új valóság, a migrációs politikánk alapos megreformálásához vezet. Bizonyos szabályokat módosítanunk kell, másokat el kell törölnünk” – nyilatkozta Alarcón, aki azért védelmébe vette az eddig oly jól bevált állapotokat, mondván, a mostani törvényeket nem véletlenül léptették életbe évtizedekkel ezelőtt, ugyanis meg kellett védeni az országot a „terrorizmus” és az agyelszívás rémétől. „Meg kell említeni, hogy országunk súlyos terroristakampány áldozata volt 1959 és 1997 között, amelynek felelőse nem más, mint az Egyesült Államok. Részben a kubai emigránsok tehetők felelőssé a minket ért többezer terroristatámadásért, amelyek 3487 ember életét követelték, és további 2099 embert sebesítettek meg igen komolyan” – utalt arra a többezer terroristatámadásra, amelyről a kubai kormányon kívül a világ többsége még csak nem is hallott. Az értelmiség kivándorlása azonban valóban nem újdonságszámba menő dolog, számos orvos, mérnök hagyta el az országot a jobb élet reményében. Elsősorban az USA-ba, hiszen több olyan törvény is van, amelynek köszönhetően még ha illegálisan érkeznek is, hamar letelepedési engedélyt kaphatnak, és státuszuk legálissá válik.

Alejandro Armengol író és politikai elemző szerint egy ilyen lépés amellett, hogy egyértelműen pozitív volna, komoly következményekkel járna. A Miamiban élő nagyszámú emigráns csoport számára az első olyan legális lépés volna afelé, hogy komolyan részt vegyenek a kubai gazdaságban. Nemcsak pénzküldeményekről, vagy rendszeres hazalátogatásokról van szó, hanem arról, hogy a döntés legalizálná, hogy számos olyan ember térjen haza, akik évtizedek óta az Egyesült Államokban élnek. Ez a jelenség az elemző szerint már most is létezik, csak limitált formában. Bár érdekes volna tudni, arra nem tért ki, hogy milyen okból térnek vissza az említett nyugdíjasok, akik annak idején a jobb élet reményében hagyták el az országot, ám azóta a helyzet sokkal rosszabb lett. Hozzátette, hogy egy ilyen reform újabbaknak is utat nyithatna, amelyek nyomán az emigránsok komoly tőkét fektetnének be az országban. „Ez a csoport egyre inkább gazdasági hatalomnak kezdene számítani, sőt politikainak is, még ha csak korlátozott formában is.”

Albert Santiago Du Bouchet az ellenzékiek alkotta 75-ök csoportjának egyik tagjaként sok éves börtönbüntetést követően tavaly telepedett le Spanyolországban. Az ismerősök szerint szabadsága ellenére nem tudta feldolgozni a vele történteket és a száműzetést.

Du Bouchet szerdán akasztotta fel magát Las Palmas de Gran Canariában, halálának híréről a 75-ök csoportjának egy másik tagja, Juan Carlos Herrera Acosta tudósított Facebook profilján, írja az El Nuevo Herald.

„Egyelőre még nem ismertek az okok, csupán annyit tudunk, hogy nem érezte jól magát. A száműzetés fájdalmas dolog, Kubában élő családjának pedig különösen, akiket mélyen megrendített ez a szomorú eset” – írta az Egyesült Államokban élő Herrera Acosta, akit Du Bouchet fia és felesége értesített a történtekről.

A 75-ök csoportja olyan értelmiségiekből áll, akik kritikusak a rendszerrel szemben, sokan közülük íróként, újságíróként tevékenykednek. A kormány 2003-ban egy intenzív letartóztatási hullám során letartóztatta őket, sokukat több évtizedes börtönbüntetésre ítélték. Sok esélyük nem volt a szabadulásra, de két évvel ezelőtt, a spanyol kormány, a kubai katolikus egyház és a kubai vezetés között létrejött megállapodás következtében sorra szabadon engedték őket, több más fogollyal egyetemben. Az ellenzékieket akkor választás elé állították: vagy azonnal elhagyják az országot és Spanyolországba utaznak – a börtönből egyenesen a repülőtérre szállították őket -, vagy az országban maradnak, de ez esetben speciális státuszt kapnak, amelynek értelmében büntetésüket csupán felfüggesztik, vagyis bármikor ismét visszatoloncolhatók a börtönbe. A kormány intézkedését sokan kritizálták, mondván a spanyolországi letelepedés nem más, mint száműzetés, hiszen nem lehet tudni, hogy aki így döntött – a többség - mikor térhet vissza Kubába.

Azóta is sokan panaszkodnak az ott élők közül, hogy nem találják a helyüket, Kubába látogatóba sem térhetnek vissza, de a legnagyobb problémát a megélhetés jelenti. A spanyol kormány kezdetben támogatta őket, de a disszidensek szeretnének elhelyezkedni, ám ez papírok nélkül nem megy, az adminisztráció pedig lassan halad. Voltak, akik úgy nyilatkoztak, hogy hálásak a spanyoloknak, de utólag rossz döntésnek vélik az elmenetelt.

Du Bouchet művészettörténészként végzett, majd a ’90-es években csatlakozott az ellenzékhez. A Habana Press független hírügynökség vezetője volt, amikor propaganda terjesztéséért és hatósági közeg megsértéséért elítélték. Tavaly ő volt az utolsó újságíró, akit kiengedtek a börtönből, 2011 áprilisában érkezett meg Spanyolországba a családjával.
 

XVI. Benedek kubai látogatásának utolsó napján találkozott a volt vezérrel, aki állítólag számos dologban kérte ki az egyházfő véleményét, sőt, még az sem kizárt, hogy megtér.

A pápa és Castro találkozójára vonatkozó híresztelések már régóta keringenek, a Vatikán szóvivője, Federico Lombardi szerdán pedig meg is erősítette az elmundo.es-nek, hogy létrejött a találkozó. Ez ugyan a hivatalos programban nem szerepelt, de sejteni lehetett, hogy míg az ellenzék vezetőit nem fogadja a pápa, addig a közismerten ateista diktátort igen (bár az, hogy ki fogadott kit, nem egyértelmű, hiszen Lombardi korábban úgy nyilatkozott, hogy „ha Fidel kíván találkozni a pápával, akkor ő a rendelkezésére fog állni”).

A 30 perces öszejövetelre a pápa Havannában celebrált miséje után került sor, Castro állítólag hitbéli kérdéseket tett fel XVI.Benedeknek, valamint afelől érdeklődött, hogy milyen a pápai hivatás.

„Már épp úgy döntöttem, hogy megkérem, áldozzon rám néhány percet a drága idejéből, amikor külügyminiszterünk, Bruno Rodríguez arról tájékoztatott, hogy a pápa szívesen venné egy szerény találkozó lehetőségét” – írta legutóbbi reflexiójában nem minden áhítattól mentesen Castro. Vatikáni források néhány napja már megszellőztették, hogy a volt elnök – aki gyerekként jezsuita iskolába járt – azért is szorgalmazta a találkát, mert arra készül, hogy maga mögött hagyva ateizmusát ismét az egyház felé fordul, és hívővé válik.

Az ellenzékkel nem, Fidel Castróval viszont hajlandó találkozni a pápa, aki helyi idő szerint délután 2 órakor érkezett meg tegnap Kubába. A 48 órás látogatás első napján megtartotta a santiago de cubai nagymisét, amelyről a kormány igyekezett távol tartani az ellenzéket. Egyiküknek azonban sikerült felbolydulást okoznia, ám a rendőrség hamar eszmélt.

Bár a kormány tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy csírájában fojtson el bárminemű ellenzéki zavargást, egy férfi mégis kicsúszott a karmaik közül a pápai mise előtt: a zöld pólót viselő ellenzéki a hangszóróból harsogó zene elhalkulásakor kezdett el kiabálni, hogy „le a kommunizmussal”, nem sokkal később azonban már eltűnt a biztonságiak gyűrűjében, akik a videón is jól látható, egy hatalmas pofonnal jutalmazták bátorságát.

Hombre burla seguridad de misa en Cuba y grita... by Globovision

„Akárhol is legyenek, szívemben él minden kubai jogos törekvése és vágya” – mondta a pápa nem sokkal azután, hogy megérkezett Kubába. A reptéren tartott beszédének még volt némi politikai töltete, hiszen a fentieknél is konkrétabban nyilatkozott, amikor azt mondta: szívében őrzi minden kubai - különös tekintettel a védelem alatt nem álló bebörtönzöttek és azok családtagjainak - örömét, gondjait és vágyait. A jelenlévők szerint azonban a pápa rendkívül jó egyensúlyérzékkel intézte szavait, hiszen a finom utalások messze nem voltak olyan súlyúak, hogy azzal felborzolta volna a kedélyeket. Ebbe még Raúl Castrónak címzett intelmei is belefértek, akit arra kért, hogy Kuba a „béke, az igazságosság, a szabadság és a megbékélés útján haladjon tovább”. A La Plaza de la Revolución Antonio Maceo téren tartott beszéde már inkább a hívekről szólt, akiket arra szólított fel, hogy „a béke, a megbocsátás és a megértés fegyvereivel építsenek egy megújított, jobb és nyitott társadalmat, amely emberhez méltó”.

A 200 ezres kapacitású tér tele volt a hívekkel, akik között a keményvonalas ellenzék tagjait nem nagyon lehetett megtalálni, mivel forrásaik szerint a kormány múlt hét óta tartó letartóztatási hullámának eddig mintegy 150-180 ember esett áldozatul. „Őrizetbe vettek, és megfenyegettek azért, hogy ne vehessek részt a misén, pedig kubaiként jogom volna hozzá” – nyilatkozta az El Nuevo Herladnak Eunices Madaula. Hozzá hasonlóan rengetegen számoltak be rajtaütésekről, voltak, akiket a térre tartó buszról szállítottak le. „A kormány azért viszi véghez ezt az összehangolt műveletet, hogy az ellenzékiek ne lehessenek jelen a misén" - mondta másikuk, hozzátéve, hogy az ország déli részén sokkal erősebb az ellenőrzés, és több is a letartóztatás, mint az ország egyéb részein. Beszámolók szerint a hatóság emberei még az őrizetbe vettek korára vagy egészségi állapotára sincsenek tekintettel, egy 85 éves nyugdíjast, Emilio Bringas Deborah-t is letartóztatták, aki kora ellenére aktívan politizál.

Az ismert blogger, Yoáni Sánchez a telefonszolgáltatás ideiglenes felfüggesztéséről számolt be. Elmondása szerint Havannában megerősítették a rendőri jelenlétet, és a munkahelyeken kikötötték, hogy azok a dolgozók, akik részt kívánnak venni a pápa által celebrált misén, nem öltözhetnek tiszta fehérbe (az Asszonyok Fehérben tüntetései óta a tetőtől talpig fehérbe öltözött embereket velük, ill. a kormánnyal szembeni ellenállással azonosítják).

Az ellenzék egyébként rendkívül csalódott, hiszen szerették volna, ha a pápa fogadja őket, ám helyettük valószínű, hogy az egyházfő Castrónak ad audienciát. Vagy Castro ad audienciát a pápának? „Ha Fidel kíván találkozni a pápával, ő a rendelkezésére fog állni” – nyilatkozta az elmundo.es-nek a Vatikán szóvivője
 

XVI. Benedek pápa jövő heti látogatása felkorbácsolta az indulatokat Kubában. Az ellenzék különböző akciókkal próbálja felhívni az egyház figyelmét helyzetükre, templomfoglalással, tüntetésekkel igyekeznek elérni, hogy a pápa ottléte során fogadja az ellenzék vezetőit.

Sokak szerint akkora feszültség uralkodik a szigetországban, mint 1980-ban, a marieli-kivándorlást megelőzően, amely a kormány első komoly krízishelyzete volt, és mintegy 125 ezer ember hagyta el az országot. Az amerikai ellenzék egyes tagjai odáig merészkedtek a spekulációban, hogy a Catro-rezsim végét jósolták, miután múlt héten 13 ellenzéki elfoglalta a havannai Basílica Menor de Nuestra Señora de la Caridad bazilikát. A kevéssé ismert Partido Republicano de Cuba nevű csoport tagjai a pápának címzett üzenetükben általános sztrájkra szólítottak fel, és a politikai foglyok azonnali szabadon engedését, valamint átmeneti kormány felállítását követelték. Másnap azonban Jaime Ortega bíboros kérésére a rendőrség eltávolította őket a templomból. „A plébános kinyitotta nekik a templom ajtaját, majd brutálisan elvonszoltak minket, végighúztak a földön és lökdöstek” – mesélte a történteket Fred Calderón, hozzátéve, hogy a bíboros tettéért árulónak tartják az egyházat.

A belső ellenzékben tapasztalható bizalmatlanság most is felütötte a fejét, miután az egyik ismert aktivista, Jorge Luis García azt nyilatkozta a Radio Mambínak, hogy a fent említett párt nem is létezik. „Ez a mozgalom Kubán kívül született. Soha nem vettek részt az ellenzék itteni munkájában” – mondta a leginkább Antunez néven ismert férfi, aki arra is tett utalást, hogy az akció talán a kubai állam szándékos provokációja. Antunezt egyébként kubai Nelson Mandélaként szokták emlegetni, mivel 17 évet töltött börtönben, miután nyilvánosság előtt kijelentette, hogy a kommunizmus hiba.

„A pápának muszáj fogadnia az ellenzéket, meg kell hallgatnia a követeléseiket, a vádakat és a panaszokat. Ha nem így tesz, akkor rossz keresztény, aki szövetségre lépett az ördöggel” – intézte dühödt szavait hallgatóságához az egyik leghallgatottabb amerikai-kubai rádió, a La Poderosa műsorvezetője. Nemcsak az egyházfőt, de a havannai bíborost is támadták, miután elhatárolódott a tüntetőktől, és elmarasztalta a templomfoglalást, mondván „senkinek nincs joga templomokat politikai lövészárkokká változtatni”.

Annak az ötlete, hogy a pápa fogadja az ellenzéket, állítólag az Asszonyok Fehérben csoporttól származik (akik közül a hétvégén 70 nőt tartóztattak le), arra, hogy ez meg is történjen azonban kicsi az esély.

„Azt, hogy a pápa találkozni fog-e az ellenzékkel nem tudom. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem volna megfontolt lépés, ha az egyházfő ezt hivatalosan is bejelentené, mert a kormány képes volna akár 500 km-rel is arrébb szállítani az ellenzék tagjait, hogy ne találkozhassanak a pápával” – nyilatkozta a Miami Heraldnak Thomas Wenski, Miami bíborosa. Kuba vatikáni nagykövete kereken elutasította annak lehetőségét, hogy az egyházfő találkozna az ellenzékkel, sőt, azt is tagadta, hogy Kubában létezik ellenzék. „Nem lesz ilyen találkozó, mert Kubában nincsenek ellenzékiek. Csak olyan emberek vannak, akik ezt a fogalmat arra használják, hogy elfedjék, hogy az Egyesült Államok Kuba-ellenes politikájának bérencei” – fűzte hozzá a témához Eduardo Delgado Bermúdez.

XVI. Benedek látogatása a második katolikus egyházfői látogatás lesz a karibi országban, és máris sokan találgatnak, hogy vajon olyan határozottan állást foglal-e, mint II. János Pál Pápa a ’90-es években, akinek a látogatása olyan intézkedéseket szült, mint a karácsony hivatalos ünneppé nyilvánítása, vagy a templomok renoválásának engedélyezése. A többség úgy vélekedik, hogy XVI. Benedek más karakter, sokkal óvatosabb, kevésbé karizmatikus, mint elődje, így nem valószínű, hogy szót ejt majd politikáról, embargóról, vagy a közel három éve fogva tartott amerikai vállalkozó, Alan Gross ügyéről. Az ellenzék attól is tart, hogy „a látogatás manipulált lesz, és csak arra szolgál, hogy hitelesítse a jelenlegi vezetést”. Pedig hiába nem ez lesz az első, az egyházfő kubai látogatása továbbra is egyedülálló, hiszen az egyház és a vallás helyzete még mindig rendkívül problematikus az országban.

A kubaiak közel fele semmilyen pénztámogatást nem kap a külföldön élő rokonoktól, barátoktól, pedig akár havi 10-20 euró is nagy segítséget jelent. Iván García kubai újságíró egy olyan családnál járt, akik kizárólag keresetükből élnek, lássuk hogyan.

„Van, hogy este esszük meg a kenyérfejadagot, mivel gyakran éhesek maradunk vacsora után. Amikor így alakul, másnap reggel már csak egy kávét reggelizünk indulás előtt, semmi mást” – meséli a 72 éves Zenaida Peña, akinek családja a lakosság azon 40%-ába tartozik, amely semmilyen plusz pénzt nem kap külföldről. Lakásukban hét fő és három generáció él egy fedél alatt: Zenaida fia Yosbel, feleségével és újszülött gyermekükkel; lánya Leida, szintén két gyermekével. Egyikük Yara, 15 éves, és abban bízik, hogy sikerül megismerkednie egy külföldivel, akihez hozzámehet és elhagyhatja az országot. Másikuk Leinier, aki még csak 19 éves, de jó úton halad a börtön felé.

„Igaz, hogy szinte minden este rumot iszik, és semmilyen állás nem tetszik neki. De gondolj csak bele, alig keres valamit, ugyanakkor ő is szeretne divatosan öltözködni, szórakozni járni. A titkárnői állásomból nem tudom fedezni a szükségleteit. Persze szeretném, hogy megváltozzon, de megértem a fiam, és más gyerekek motivációját, hogy az italban keresnek menedéket” – mondja Leinier anyja.
Fia azonban nemcsak iszik, hanem jó néhány, a jövőt teljesen kilátástalannak látó fiatalhoz hasonlóan drogozik is. A barátok hétvégén szoktak találkozni, ilyenkor füveznek, vagy a Parkinson-kórban szenvedőknek felírt Parkisonilt szedik, amely alkohollal együtt bevéve hallucinációt, eufóriát idéz elő.

Ő nem nagyon járul hozzá a családi kasszához, de a többiek igen. Nagyanyja 197 pesós nyugdíjból él (ez 8 amerikai dollárnak felel meg), amely egy az egyben elmegy rizsre és zöldségekre. Ebből főzi meg a napi egy meleg ételt a család számára. Zenaida fia, Yosbel jégkását árul az utcán, amivel napi 60 pesót keres. „Minden pénzem ételre megy el. Nagyon aggódom az újszülött fiamért, de a szomszédoknak hála legalább bölcsője már van. Szeretnék összespórolni némi pénzt, hogy tudjak neki venni új ruhákat, meg egy kisautót. Próbálok nem gondolni a másnapra, de nagyon aggaszt a fiam, a feleségem és a családom jövője. Nem tudom, hogy miként lehetne javítani a helyzetünkön” – panaszkodik Yosbel.

„Szeretném, ha tudná a kormány, hogy vannak olyan családok, akik soha nem kapnak egy dollárt sem külföldről. Hogy az a kevés, amit megkeresnek, elmegy rizsre. Alig tudunk úgy táplálkozni, ahogyan kellene. Mivel nem tudom a kiutat ebből a helyzetből, egész nap sorozatokat nézek, a rádiót hallgatom, vagy várok a szerencsére, hátha kihúzzák a számaimat a lottón” – meséli Zenaida, aki szerint igazi gyötrelem naponta hat tányér ételt varázsolni az asztalra, amelyből hamarosan hét lesz, ha a csecsemő is felnőtt ételt kezd enni. Az étrendjük egyébkén sem túl változatos, babot – amely a kubai konyha alapélelmiszere - és húst csak havonta egyszer vagy kétszer esznek, amikor futja rá.

„Raúl Castro gyakran ismételgeti, hogy a bab sokkal fontosabb, mint az ágyú, de kormányzása alatt még nem sikerült elérnie, hogy az alapélelmiszerek mindenki számára elérhetővé váljanak…Azt az ígéretét sem váltotta be, miszerint minden család asztalára jutni fog legalább egy pohár tej naponta. Ha erről megfeledkezett, a Peña család majd emlékezteti rá” – summázza Iván García.

Rendhagyó poszt, de megéri kattintani! Gyönyörű képek Kubáról, Vancsó Zoltán objektívjének tolmácsolásában.

Cuba | Ocean Of Sighs from Zoltan Vancso, photographer on Vimeo.

Mielőtt bevezette volna a teljes gazdasági embargót, Kennedy gyorsan szerzett még magának ezer kubai szivart, nehogy a tilalom alatt kifogyjanak a készletei. A sztorit a ’90-es években osztotta meg a nagyérdeművel Kennedy egykori sajtósa, az El Mundo pedig az embargó ötvenedik évfordulója alkalmából ásta elő ismét.

„Nem sokkal azután, hogy 1961-ben elkezdtem a Fehér Házban dolgozni, drámai események következtek be: ’61 áprilisában az USA vereséget szenvedett a Disznó-öbölben, majd néhány hónappal később az elnök behívott az irodájába” – mesélte a történteket még 1992-en Pierre Salinger a Cigar Aficionado szivar-szaklapnak.

 „Pierre, a segítségedre volna szükségem” – mondta Kennedy ünnepélyesen.

„Amit tudok, örömmel teljesítem”.

„Rengeteg szivarra van szükségem”.

„Pontosan mennyire, elnök úr?”.

„Kb. 1000 Petit Upmannra”.

„És mikorra, elnök úr?” – kérdezte Salinger, akit elmondása szerint a rosszullét kerülgetett a válasz hallatán.

„Holnap reggelig”.

Kennedy sajtófőnöke állítólag teljesen tanácstalan volt, de ezt igyekezett nem mutatni, majd vett egy nagy levegőt, és még aznap délután megoldotta a feladatot. Másnap, már reggel 8-kor csörgött a telefon, az elnöki titkárnő kereste, és azonnali hatállyal bekérette őt Kennedy irodájába.

„Hogy ment a dolog, Pierre?” – kérdezte a küszöböt épp csak átlépő férfitól.

„Nagyon jól” – válaszolta Salinger, akinek végül is 1200 szivart sikerült szereznie különböző boltokból. Kennedy csak mosolygott a válaszon, majd fogott egy nagy papírt, és aláírta.

„Az a rendelet volt, amely minden kubai terméket betiltott az USA-ban. Attól a pillanattól fogva, a kubai szivarok illegálisnak minősültek az országban” – mesélte Salinger.
 

Tizennyolc év fogság után kiengedték azt az ellenzékit, akit a kubai nemzetbiztonsági hivatal egyik irodája elleni bombamerénylettel vádoltak. A férfi szerint a kubai börtönökben embertelen körülmények uralkodnak.

„Borzasztó volt. Kubában a foglyok csak és kizárólag a családjuk segítségével élhetik túl a börtönt, mivel ők legalább hoznak be ételt, ruhát gyógyszereket és ágyneműt” - nyilatkozott elcsukló hangon az El Nuevo Herladnak Rafael Ibarra, 42 éves ellenzéki, akit tegnap engedtek ki a börtönből. A férfi 18 évet töltött rácsok mögött: „Mind embertelen körülmények között voltunk. A csatornából visszaszivárog a víz, az élelem rendkívül szegényes, és a víz is olyan, mint amit állatoknak szokás adni” – mesélte a férfi, akinek több egészségügyi problémát is okoztak a fogságban töltött évek, de különösen a látása romlott meg nagyon.

Ibarrát, aki a Movimiento 30 de Noviembre nevű ellenzéki mozgalom egyik alapítója volt, 1994-ben ítélték húsz éves börtönbüntetésre, mivel részvétellel vádolták meg egy dinamitos merényletben, amelyet a nemzetbiztonsági hivatal – a leginkább ellenzéki és „forradalomellenes” tevékenységet figyelő részleg - egyik havannai irodája ellen követtek el; az eset során senki nem sérült meg. Bár Ibarra tagadta, hogy részt vett volna a merényletben, húsz évre ítélték, ám 2010-ben felajánlották neki, hogy a Raúl Castro, Jaime Ortega bíboros, és a spanyol kormány között létrejött megállapodás értelmében több mint száz politikai fogollyal egyetemben – akiket csak 75-ök csoportjaként emlegetnek - neki is amnesztiát ajánlanak, ám Ibarra ezt visszautasította.

„Nem azt mondom, hogy amit a többiek csináltak (vagyis elfogadták az ajánlatot), az rossz, de én nem így tettem. Megalázó lett volna. A harc nem maradhat abba, csak azért mert valaki 18 évet tölt börtönben” – indokolta döntését Ibarra. Családja ma már tíz éve Miamiban él, mivel a férfi azt kérte feleségétől, hogy lányaival költözzenek Amerikába, hogy békésebb és demokratikusabb életet élhessenek. Az asszony szintén társa volt a Movimiento 30 megalakításában, ő két évet töltött börtönben, de több mint 30 alkalommal tartóztatták le ellenzéki megmozdulásai miatt.
 

Ellenzékiek beszámolója szerint a hatóságok tüntető nőket ütlegeltek és zaklattak szexuálisan Santa Clarában.

„Ne nyúlj a mellemhez, te gyilkos…Ne üss meg, gyilkos…Elég volt…Meg fognak ölni…Ne nyúlj a mellemhez…” – hallható azon a felvételen, amelyet egyikük rögzített blúzába rejtett mobiltelefonján. „Miközben a telefonomat kereste, benyúlt az ingembe, majd felhúzta azt az utca kellős közepén” – mesélte a történteket telefonon Yanes Contreras az El Nuevo Heraldnak. A szerdai tüntetés főszervezője addig rejtegette a telefont, míg az inzultus egy részét sikerült rögzítenie.

Egy korábbi eset

Az anyagot az Antúnez néven író, Jorge Luis García Pérez ellenzéki - akire kubai Nelson Mandelaként szoktak utalni, mivel 17 évet töltött börtönben, miután nyilvánosan azt mondta, hogy a kommunizmus hiba - töltötte fel blogjára, akinek felesége egyike volt az áldozatoknak. A posztban azt is leírja, hogy a rendőrök nagyon durván bántak a nőkkel, feleségének a nyaka sérült meg úgy, hogy még másnap is alig tudott megmozdulni. A hatóságokat egyébként már a múltban is megvádolták az ellenzék nőtagjai elleni szexuális erőszakkal, Antúnez feleségét is állítólag megfenyegették, hogy megerőszakolják, ha nem hagy fel a kormányellenes mozgolódással.

A hét nő - a Rosa Parks Női Mozgalom az Emberi Jogokért nevű szervezet tagjai – „a diktatúra áldozatai” iránti tisztelet miatt öltöztek feketébe, majd indultak tüntető sétára Santa Clarában, valamint a januárban bebörtönzött független újságíró, Yazmín Conlledo Riverón és férje, Rafael Alvarez Esmoris szabadon engedéséért kívántak protestálni szerdán, ám hamarosan rendőrök jelentek meg, akik erőszakkal vezették el a tüntetőket.

„Mindannyiunkat megütöttek, és a hajunknál foga ráncigáltak a rendőrautóhoz” – emlékszik vissza Yanes, aki hozzátette, hogy egyikük még szerda este hazamehetett, míg hat társát csak csütörtökön engedték el.

A kubai kormány aggódik a szexuális töltetű reggaetón dalok térhódítása miatt, a párt hivatalos lapja még egy hosszú cikket is szentelt a jelenségnek, amelyben óva intik a kubai népet ezektől a számoktól.

„Adj egy chupi chupit, hogy élvezzem, nyisd ki a szádat és nyeld le…”

„Miért illetik a szexualitást ilyen vulgáris kifejezésekkel? A kulturális fejlődés ezen pontján miért használják ezeket a terminusokat, amelyek annyira közel állnak a prostitúcióhoz, amikor hazánk médiumai folyamatosan figyelmeztetnek a promiszkuitás és az AIDS közötti kapcsolatra” – teszi fel kérdéseit a Granmában Dr. María Córdova művészettörténész, a havannai egyetem zenei tanszékének vezetője. Bár konkrét műfajt nem említ, egyértelmű, hogy a Latin-Amerikában oly népszerű reggaetónról, pontosabban annak egyik legújabb és legnépszerűbb előadójáról van szó a cikkben. Az írás mellett illusztrációként szerepelő Osmani García „Chupi-chupi” c. száma (a chupi a chupar-ból jön, aminek a jelentése nyalni) igencsak felkavarta az állóvizet a kubai zenei életben, hiszen az emberek imádják a dalt és a klippet – főleg a fiatalok, ugyanis tény, hogy az idősebbek közül sokan nem szeretik magát a műfajt sem -, a kormány azonban nem nézi jó szemmel népszerűségét. Még Abel Prieto kulturális miniszter is szót emelt ellene, szörnyűnek nevezve azt, a televízióban és a rádióban pedig betiltották a sugárzását.

A Granmában megjelent cikkben Dr. Córdova amellett, hogy a kormány, és a kubai nép entellektüljeinek nevében elhatárolódik a szisztematikusan idézőjelben írt „műalkotástól”, megpróbál választ találni az alkotó motivációjára, majd hosszas levezetés után elérkezik a válaszhoz: üzlet. „Úgy vélem, hogy a szülőknek, tanároknak, a kultúra képviselőinek és népünknek tudnia kell, hogy a lemezekkel és más zenei termékekkel való kereskedelem a földbolygó egyik legvirágzóbb üzlete, csakúgy, mint a benzin”. A rövid tanulmánynak is beillő cikkben többször kiemeli, hogy ez a fajta zene nem keverendő össze a kubai zenével és hagyományokkal, hiszen az ország ennél különb kulturális gyökerekből táplálkozik.
„Nem szabad elfelejteni, hogy Kuba olyan ország, ahol a nők minden szinten prominens helyet foglalnak el, olyan ország, ahol él a női méltóság(…) és ahol számos tanulmány és kutatás foglalkozik a nők jogaival…” – írja a professzor, aki vélhetőleg nem olvasta még egy átlag háziasszony véleményét a kubai macsókultuszról.

Bár a cikk végére szinte minden talány megoldódik, egy dologra nem lel választ: hogy lehetséges, hogy ilyen gazdag kulturális élettel, mint amilyen Kubában van, létjogosultsága van az efféle „műalkotásoknak”? „Az ilyen jelenség térnyerése teljességgel megmagyarázhatatlan egy olyan országban, ahol a súlyos gazdasági problémák ellenére minden évben megkérdőjelezhetetlen színvonalú – gyakran nemzetközi - kulturális eseményeket szerveznek(…) Hogyan lehet megmagyarázni ekkora ellentmondást?”- hangzik a költői kérdés.

Néhány hónapja az ismert blogger, Yoáni Sánchez is posztolt a témában. „Ha a tv-csatornák, rádióállomások és újságok nem képeznék mind egy politikai párt tulajdonát, akkor volna helye az ilyen típusú alkotásoknak, még akkor is, ha sokan nem szeretik őket. A gond az, hogy ha az állami televízió sugározná a klippet, az olyan volna, mintha a kommunista párt is jóváhagyta volna, és beismerné, hogy „új emberét” jobban érdekli a szórakoztatás és bujálkodás, mint a dolgozó ember himnusza vagy az utópiáról szóló dalok. Bízom benne, hogy egyszer lesznek majd olyan, ideológiától mentes csatornák, ahol a késő esti, felnőtteknek szóló órákban zenei preferenciától független, ennél akár arcpirítóbb témájú témákat is sugároznak majd. Biztosan szít majd vitákat, de egy pártfunkcionárius sem törölheti majd el egy tollvonással, mert a zenei ízlést nem lehet cenzúrával befolyásolni” – olvasható a Generación Y blogon. 

Kiengedték a börtönből azt a spanyol újságírót, akit még 2010 júliusában vettek őrizetbe, majd hét év börtönbüntetésre ítéltek. Sebastian Martínez Ferraté oknyomozó riporterként a kubai gyermekprostitúcióról forgatott leleplező riportot.

„A legrosszabb, ami egy emberrel történhet” – mondta röviden a kubai börtönben eltöltött 17 hónapról a spanyol újságíró. Ferraté múlt héten érkezett vissza Spanyolországba, miután január 14-én „egészségügyi és humanitárius” okokra hivatkozva szabadon engedték a La Condesa börtönből.

Az egykori oknyomozó újságíró 2010 nyarán üzleti ügyeket ment intézni Kubába, ugyanis akkorra már jó ideje, hogy felhagyott az újságírással, és a turisztikai szektorban dolgozott. A másfél évvel ezelőtti útja előtt már kétszer is járt Kubában, és elmondása szerint semmi probléma nem merült fel ügyei intézése közben, így harmadik útján teljesen váratlanul érte, amikor a reptéren őrizetbe vették, majd gyermekprostitúcióval és kerítéssel vádolták – miután a bíróság ejtette ezeket a vádakat - néhány hónappal később kiskorúak megrontásával vádolták meg. Az ellene felhozottaknak „nem volt se füle se farka. Ahogy telt az idő, új dolgokat találtak ki” – mondta. Az eljárás során az ominózus riportot is felhozták, amelyet forradalomellenesnek minősítettek, mondván olyan jeleneteket tartalmaz „amelyek azzal a szándékkal készültek, hogy meghazudtolják és befeketítsék a kubai forradalmat”. Ferraté több mint egy évet töltött előzetes letartóztatásban, miután tavaly augusztusban hét év börtönbüntetésre ítélték, bár az ügyész ennek a dupláját kérvényezte.

„Semmit sem tettem. Soha nem rontottam meg semmilyen kiskorút, nincs semmilyen alapja a vádaknak. Egy riportot készítettem, amit bemutattak a Telecinco televíziócsatornán. Ez minden bűnöm” – nyilatkozta akkoriban az El Mundonak. A Havannában forgatott riportban - amelyben több érintett fiúval és lánnyal készített interjút - Martínez annak járt utána, hogy turisták milyen könnyen létesíthetnek szexuális kapcsolatot - akár 100 dollárért cserébe – kiskorúakkal, többnyire 16-17 éves lányokkal.

„Hálával tartozom a külügyminiszternek, azt hiszem, hogy nélküle nem lehetett volna elérni azt, amit ő három hét alatt véghezvitt” – fejezte ki háláját José Manuel Garcí-Margallónak a reptéren az összetört férfi. A spanyol külügyminisztérium közbenjárásának köszönhető szabadon engedése igazi meglepetésként hathatott, hiszen a börtönben töltött hónapok alatt a kubai hatóságok bizonygatták, hogy a spanyolok lemondtak róla. „Azt mondták, hogy a havannai spanyol követségről nem akarnak bejönni hozzám, nem akarnak látni, de amikor mégis eljöttek, azt mondták, hogy a kubai hatóságok eddig nem engedték be őket” – nyilatkozta az Efe-nek Ferraté, majd hozzátette, hogy soha nem adta fel a reményt, bár néha azt hitte, megőrül a börtönben.

A Cubadebate kormánypárti honlapon kiadott közleményben a kormány tagadta, hogy a csütörtökön éhségsztrájk következtében életét vesztő Wilman Villar ellenzéki volt, és éhségsztrájkot folytatott. A vezetés nemzetközi lejárató sajtókampányt emleget, Villart pedig feleségét bántalmazó közönséges bűnözőként jellemezik.

„Kuba bármilyen emberi lény halálát fájlalja; ugyanakkor mélységesen elítéljük ellenségeink manipulációit, és az igazsággal, valamint elszántsággal képesek leszünk szembeszállni ezzel az új agresszióval is”  írják abban a közleményben, amelyet Villar temetését követően néhány órával adtak ki. A Cubadebate kormány site-on olvasható bejegyzésben azon túl, hogy a nemzetközi  különösképpen az amerikai  sajtót okolják a „rágalmazó kampányért”, a Villarról kialakult hősi képet is megpróbálják lerombolni. Állításuk szerint a férfi azért került börtönbe, mert bántalmazta feleségét, akinek édesanyja a rendőröket is kihívta, majd a közlemény kissé zavarossá válik, mert azt írják, hogy szabadon engedték a férfit, aki később kapcsolatba került egyes „forradalomellenes személyekkel”, de azt már nem írják, hogy ha szabadon bocsátották, akkor mégis hogyan került ismét börtönbe, majd onnan a kórházba, ahol néhány nap után elhunyt.

Villart, aki egy ellenzéki csoport tagja volt, tavaly novemberben tartóztatták le Contamaestrében erőszakos fellépés és hatósági közeg megsértése miatt, majd négy év börtönbüntetésre ítélték. A férfi soha nem fogadta el az ítéletet, és már a börtönben is tiltakozó akcióba kezdett, majd november végén éhségsztrájkot jelentett be. Idő közben tüdőgyulladást kapott  amelyet a hozzátartozók szerint nem kezeltek szakszerűen , és állapota olyan súlyosra fordult, hogy januárban eszméletlen állapotban szállították kórházba, majd az 50 napig tartó élelem- és folyadékmegvonás következtében fellépő komplikációk folytán múlt hét csütörtökön életét vesztette. A család, a barátok és az ellenzék tagjai mind a kormányt teszik felelőssé a történtekért.

„Wilman soha nem ütött meg. Az is hazugság, hogy az anyám kihívta a rendőröket. Ő is nagyon szenved a halála, és a hazugságok miatt(…)Wilmant megölték, és most megpróbálják rossz hírét kelteni. Nem elégszenek meg azzal, amit tettek, még a lányaink fájdalma sem érdekli őket”  nyilatkozta Maritza Pelegrino, Wilman felesége, aki az El Nuevo Heraldnak adott telefonos interjúban többször is kihangsúlyozta, hogy férjével nagyon jó volt a viszonya, és hazugságnak nevezte a kormány állításait, amelyet az asszony szerint azért találtak ki, hogy lerombolják a férjéről kialakult képet.

Beszámolók szerint a pénteki temetésen is nagy volt a feszültség, hiszen rengeteg rendőr volt jelen, sokakat be sem engedtek a temetőbe, és mintegy 50-70 ellenzékit tartóztattak le aznap országszerte. Villar felesége olyan állapotban volt, hogy nem tudott részt venni a temetésen, de néhány nap múlva már azt nyilatkozta, hogy tovább fog harcolni a Castro-rezsim ellen, hogy ilyesmi ne történhessen meg ismét. „Nem vonulhatok vissza. Tovább fogok harcolni, hogy ilyen igazságtalanságok ne történhessenek meg másokkal, akik szabadságukat és a jogaikat követelik”  mondta a 28 éves özvegy, majd megköszönte a támogatást.

Ötven napos éhségsztrájkot követően, tegnap este elhunyt Wilman Villar kubai ellenzéki, egy santiago de cubai kórházban, írja az elmundo.es. A férfi novemberben kezdett tiltakozó akcióba, miután négy éves börtönbüntetésre ítélték. Két éven belül ő a második ellenzéki, aki éhségsztrájk következtében veszti életét.

„A Castro-rezsimet tesszük felelőssé ezért a halálért. Ők az egyetlenek, akiknek felelniük kell(...)a zsarnok rendszer újabb bűncselekményt követett el” - nyilatkozta José Daniel Ferrer García, annak az illegálisan működő ellenzéki csoportnak – kubai hazafias szövetség (UNPACU) - a szóvivője, amelynek Villar is tagja volt. A Diario de Cuba értesülései szerint a halált követően katonák vették körül a kórházat, ahol nagyon feszült volt a légkör, olyan felkiáltások hangzottak el a gyülekező emberek között, mint „gyilkos”, „megöltétek őt”. Ferrer García szerint – aki a ’75-ök csoportjának egykori tagja - számos letartóztatást hajtottak végre Santiago de Cubában. Az elhunyt feleségének eddig nem engedték meg, hogy megnézze férje holttestét, édesanyja azonban – aki ellenzéki források szerint nem támogatta fia politikai nézeteit, és a börtönben sem látogatta meg soha - láthatta őt. Ferrer García szerint Villar ellenzékisége krízist okozott a családban, tekintve, hogy édesanyja egy belügyminisztériumi, húga pedig egy, a nemzetbiztonsághoz tartozó kormánytisztviselővel áll érzelmi viszonyban.

A 31 éves férfit többekkel együtt tartóztatták le tavaly Contramaestrében, majd a zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson erőszakos fellépéssel, hatósági közeg megsértésével, és ellenszegüléssel vádolták. Négy év börtönbüntetésre ítélték, november elején pedig a Santiago de Cubához közeli Aguadores börtönbe szállították, ám Villar már az elejétől fogva tiltakozott az ítélet ellen. 

Wilan Villar Mendoza 2011 szeptemberében

A büntetés megkezdésének másnapján fellázadt, nem volt hajlandó felvenni a börtön-uniformist, mire magánzárkába küldték, ahol nem adtak neki folyadékot, és a ruháit is elvették. Villar a magánzárkában töltött idő után sem nyugodott bele az ítéletbe, és november 25-én éhségsztrájkba kezdett, ám tüdőgyulladás támadta meg legyengült szervezetét, állítólag megfelelő orvosi segítséget sem kapott, ezért január 14-én súlyos, eszméletlen állapotban szállították be a kórházba, azóta lélegeztetőgépre kapcsolva feküdt az intenzív osztályon. Az orvosok már néhány napja is csodának nevezték esetleges gyógyulását. Csütörtökön szepszist állapítottak meg nála, a mája és a veséi is károsodtak, majd összeomlott a szervezete, és helyi idő szerint 18:45-kor életét vesztette a Juan Bruno Zayas kórházban.

Az ellenzék a kormányt okolja

Az ellenzék egyöntetűen a kormányt okolja a történtekért, a legnagyobb kubai emberi jogi szervezet feje, Orlando Zapata Tamayo esetével állította párhuzamba, aki szintén ehségsztrájk következtében hunyt el 2010-ben. „A kubai kormány morálisan, politikailag és jogilag is teljes mértékben felelős egy olyan halálért, amely elkerülhető lett volna” - mondta Elizardo Sánchez. Berta Soler, a politikai foglyok nőrokonaiból álló szervezet vezetője azt mondta az Efe spanyol hírügynökségnek, hogy mély gyászban vannak, és nagyon fájdalmasnak találják a történteket. Az Asszonyok Fehérben vezetője gyilkosságnak nevezte Villar halálát: „Ez a kormány gyávaságának egy újabb jele. A rezsimé, amelyet nem érdekel más, csak a saját hatalma” .

„Wilman azért halt meg, mert egy olyan országban látta meg a napvilágot, ahol nincsenek törvényes megoldások, választási szabadság, vagy olyan állampolgárok, akik kifejezhetnék egyet nem értésüket” - kommentálta a történteket Yoani Sánchez, Kuba leghíresebb ellenzéki bloggere.

A kormány csak hivatalos bloggerei posztjain, valamint Twitter-üzenetein keresztül reagált. A párt bértollnokai „öngyilkos bűnözőknek” nevezték az éhségsztrájkoló ellenzékieket, akik „az európai parlamnt rulettjén játszanak, és veszítenek”.
 

Wilman Villar ellenzéki politikai fogoly november végén kezdett éhségsztrájkba, néhány hete pedig tüdőgyulladás támadta meg legyengült szervezetét. Családja szerint a börtönben nem kapott időben megfelelő orvosi ellátást, ami most akár az életébe is kerülhet.

Bár a férfit most már a santiago de cubai kórházban kezelik, felesége szerint a hatóságok továbbra is mindent megtesznek azért, hogy a család, a barátok, valamint emberi jogi szervezetek tagjai ne tudjanak segítséget nyújtani, de még az egészsége felől sem érdeklődhetnek. „Folyamatosan figyelik az utakat, és a házam körül is rendőrök cirkálnak” – panaszkodott Villar felesége, akit elmondása szerint azzal fenyegetnek a hatóságok, hogy elveszik tőle két gyermekét, egy öt, és egy hét éves kislányt.

A kálvária kezdete

Az illegálisan működő kubai hazafias szövetség (UNPACU) tagját többekkel együtt tartóztatták le tavaly Contramaestrében, majd a zárt ajtók mögött zajló tárgyaláson erőszakos fellépéssel, hatósági közeg megsértésével és ellenszegüléssel vádolták. Négy év börtönbüntetésre ítélték, november elején pedig a Santiago de Cubához közeli Aguadores börtönbe szállították, ám Villar már az elejétől fogva tiltakozott az ítélet ellen. A büntetés megkezdésének másnapján fellázadt, nem volt hajlandó felvenni a börtön-uniformist, mire magánzárkába küldték, ahol nem adtak neki folyadékot, és a ruháit is elvették, mesélte Jorge Cervantes García, az UNPACU egyik tagja. (A kubai börtönviszonyokról, volt politikai foglyok beszámolói alapján itt lehet többet olvasni).

„Ő volt az egyik contramaestrei toborzónk. Mindig vakmerően, bátran és meggyőződéssel végezte feladatát” – jellemezte kollégáját Cervantes García. „Ez a bírósági ügy nem volt más, mint egy, a politikai aktivitása miatti bosszú” – tette hozzá.
Villar a magánzárkában töltött idő után sem nyugodott bele az ítéletbe, és november 25-én éhségsztrájkba kezdett, ám tüdőgyulladás támadta meg legyengült szervezetét, állítólag megfelelő orvosi segítséget sem kapott, ezért január 14-én súlyos, eszméletlen állapotban szállították be a kórházba. Jelenleg lélegeztetőgépre kapcsolva küzd az életéért, de az orvosok szerint csoda volna, ha életben maradna. A kormány hivatalos álláspontja szerint a börtönben felajánlottak orvosi segítséget Willarnak, ám ő elutasította azt, és tovább folytatta az éhségsztrájkot. Felesége szerint ez hazugság, és továbbra is a hatóságokat teszi felelőssé a történtekért.

„Most nem szeretnék mást, csak azt, hogy támogassanak és imádkozzanak Istenhez. Nem akarok több megtorlást” – nyilatkozta az El Nuevo Heraldnak a huszonnyolc éves nő, aki nemrég csatlakozott a politikai foglyok nőrokonaiból álló, Szaharov-díjjal kitüntetett Asszonyok Fehérben csoporthoz.

„Természetes, hogy Villar tiltakozott az önkényes ítélet ellen. De amit tett, az nagyon veszélyes, mert a kubai kormány süket minden tiltakozással és követeléssel szemben, különösen, ha az egy elítélttől származik. Végérvényesen is kijelenthetjük, hogy egy olyan kormány regnál, amely hagyja meghalni az embereket”  – nyilatkozta Elizardo Sánchez, az egyik legnagyobb, illegálisan működő kubai emberi jogi szervezet vezetője. Jelentésük szerint, 2011-ben több mint négyezer önkényes, politikai indíttatású letartóztatást hajtottak végre az országban.

A történelem ismétli önmagát?

Villar esete nagyon hasonlít Orlando Zapata Tamayoéra, a tragikus körülmények között, éhségsztrájk következtében elhunyt ellenzékiére. A kubai ellenzék, és a nemzetközi szimpatizánsok körében hősként számon tartott Tamayo az embertelen börtönviszonyok miatt kezdett tiltakozni, mintegy tizennyolc napig nem kapott sem ételt sem folyadékot. Mire kórházba szállították, már nem tudtak rajta segíteni, 2010 február 23-án hunyt el. 

Orlando Zapata Tamayo

Néhány napja még kérdéses volt, hogy az iráni elnök kubai látogatása alkalmával találkozott-e Fidel Castróval, de a pénteken internetre került képek egyértelmű választ adtak arra a kérdésre is, hogy vajon Castro életben van-e még, ugyanis nemrég ismét halálhírét keltették.

A volt elnök közel négy hónapja nem jelent meg nyilvánosan, azonban idén már hallatott magáról: január 5-én megjelent egy cikk Castro tollából, amelyben a világra leselkedő nukleáris veszélyre hívta fel a figyelmet. Múlt heti reflexiójával két hónapos néma csendet szakított meg.

Mivel manapság már ritkán hallatja hangját - és még ennél is ritkábban jelenik meg - időről időre felröppennek olyan hírek, amelyek haláláról szólnak, ám a kubai vezetés mindig figyel arra, hogy viszonylag hamar reagálva megcáfolja a híreket. Feltehetően most is volt egy ilyen szándék az Ahmadinezsád képek publikálása mögött, hiszen néhány napja a Twitteren halottnak nyilvánították Castrót. A vezetés egyik hivatalos website-ja, a cubadebate.cu oldal által nyilvánosságra hozott képekhez hozzáfűzték, hogy a volt kubai vezető és Ahmadinezsád mintegy két órán át beszélgettek, és az iráni vezető "rendkívül fittnek és egészségesnek találta Castrót".
 

Az iráni elnök kubai látogatása alatt egy új, békésebb és humánusabb világrend megteremtéséről beszélt, amelyet szerinte még azelőtt kell létrehozni, hogy a kapitalista rendszer „bomlása és bukása” bekövetkezne, írja az El Nuevo Herald.

„Ébernek kell lennünk. Ha mi nem tervezzük meg az új világrendet, akkor a rabszolgatartók utódai és a kapitalisták teszik meg helyettünk, akik majd kontrollt gyakorolnak felettünk, és ránk erőltetik az új rendszert” – mondta a havannai egyetem diákjainak az iráni elnök.

Mahmúd Ahmadinezsád latin-amerikai körútja harmadik állomásaként látogatott szerdán Kubába, hogy 24 órás ott tartózkodása alatt előadást tartson, valamint találkozzon Raúl Castróval. Az „anti-imperialista túra” keretein belül ezt megelőzően Venezuelában és Nicaraguában tette tiszteletét.

Ahmadinezsád villámlátogatása két órás csúszással kezdődött, de ez sem állta útját annak, hogy a havannai egyetemen a politikaudományok díszdoktora címmel tüntessék ki. Az intézményben tartott előadásában keményen kritizálta az imperializmust, a kapitalizmust, amelyek az iráni elnök véleménye szerint zsákutcának bizonyultak.
„Amikor már nincs helye logikának, fegyverekhez nyúlnak, ölnek és rombolnak. Ma már semmije sem maradt a kapitalizmusnak, csupán az öldöklés.” – mondta az elnök, aki felszólalásában nem tért ki sem az atomprogramra – hétfőn jelentette be a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, hogy Iránban már folyik az urándúsítás új szakasza - sem a szerdai robbantásban életét vesztett iráni atomtudósra.

A szoros program következő állomása a havannai Forradalmi Palota volt, ahol Raúl Castróval volt találkozója, ám Ahmadinezsád három és fél órással késéssel érkezett a találkozóra. Bár az információt egyelőre nem erősítették meg, nem kizárt, hogy ez idő alatt az iráni elnök Fidel Castrónál járt.