A kubai katolikus egyház látszólag egyre nagyobb befolyással bír a kommunista országban, erre enged következtetni az a tény is, hogy az elmúlt évben fontos közvetítői szerepet játszott 52 politikai fogoly szabadon engedésében. Ennek ellenére azonban még mindig sokakat érnek retorziók vallási meggyőződésük miatt.

„Kubában tovább folytatódnak a vallásszabadságot komolyan sértő tettek, amelyek magában foglalják vallási vezetők zaklatását és letartóztatását, illetve olyan civilekét, akik tagjai a hivatalos – illetve bizonyos nem hivatalos – vallási csoportoknak.” - írja egy nemzetközi vallásszabadságot vizsgáló amerikai jelentés, amely szerint a kubai kormány még mindig igyekszik maximálisan irányítani és ellenőrizni a vallásgyakorlást – többek között megfigyelés és beépülés által -, illetve törvényi megszorításokkal tartják kontroll alatt a hitközösségeket. Ez egy olajozottan és hatékonyan működő rendszer, hiszen a kormány az egyházaktól, illetve minden vallási csoporttól megköveteli, hogy hivatalosan jegyeztessék be magukat. Ennek során az adott közösségnek szinte minden információt a hatóságok rendelkezésére kell bocsátania, illetve szigorú szabályokat kell betartani. A vezetés nyilvánvalóan azokkal a vallási csoportokkal szemben a legtoleránsabb, amelyek szoros kapcsolatot ápolnak a rezsimmel, vagy legalábbis javarészt támogatják a kormány politikáját. Mintegy ötven ilyen, államilag elismert, többségében keresztény felekezet van, amelyek fele valamilyen kapcsolatban van a Kubai Templomok Tanácsával, azzal a szervezettel, amely a vezetés felügyelete alatt áll.

Aki nincs velünk...

A kormány azonban nehezen jegyez be új vallási csoportokat, amely arra kényszeríti a nem regisztráltakat, hogy illegálisan, büntetés árnyékában működjenek. Ráadásul az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy – a módszerekben nem válogatva - lecsapjanak ezekre, a hatóságok irányításán és felügyeletén kívül működő – vagyis a Kubai Templomok Tanácsán kívüli - független egyházakra, mint amilyen az Apostoli Reformáció is. Ennek a saját bevallása szerint politikamentes vallási mozgalomnak egyik vezetője Omar Gude Pérez is, akit többszöri fenyegetést követően, emberkereskedelem vádjával tartóztattak le 2008-ban. Ugyan ezt a vádat később ejtették, 2009 áprilisában tiltott gazdasági tevékenység és dokumentumhamisítás vádjával mégis 6 év börtönbüntetésre ítélték. Otthonát felforgatták, családját pedig kilakoltatással és vagyonuk elkobzásával fenyegették meg. Egy évvel később, Gudetől megtagadták a fellebbezés jogát is. A Nemzetközi Keresztény Szolidaritás (CSW) információi szerint az Apostoli Reformáció több mint 30 tagját tartóztatták le a 2009-es év folyamán. Más, nem regisztrált vallási csoportok is hasonló mutatókkal rendelkeznek, illetve azok is célpontnak számítanak, akik kiléptek a Kubai Templomok Tanácsából. Ezen vallási vezetők viszonylag sokan vannak, és tettüket többnyire azzal indokolták, hogy a kormány túlságosan beavatkozott templomaik működésébe. Robert Rodríguez evangélikus tiszteletes is egyike ezeknek a panaszosoknak. Miután napvilágra került egy általa írott levél, amelyben az állam túlzott befolyására panaszkodott, 2008 októberében letartóztatták „támadó magatartás” miatt, majd közel két év háziőrizet után, egymásnak ellentmondó bizonyítékok miatt ejtették a vádakat. A CSW jelentése szerint ez idő alatt a családját verbálisan és fizikailag is bántalmazták a kormány támogatását élvező szomszédok, házukat pedig vandál támadások érték. Két baptista vezetőt akkor tartóztattak le – illegális gazdasági tevékenység vádjával -, amikor segélyt osztottak szét a 2008-as hurrikánokban megrongálódott templomok között.

Azok szintén könnyen bajba kerülhetnek, akik nem bejegyzett templomokban gyűlnek össze. A szigetországban igen nehéz procedúra új templomok építése, vagy akár a régiek felújítása, így sok – nemcsak be nem jegyzett, hanem regisztrált, de a fentiek miatt templommal nem rendelkező – csoport tart istentiszteletet privát otthonokban, amelyeket a köznyelvben házi templomnak neveznek. Egyes információk szerint közel 10 ezer ilyen működik országszerte, többségük illegálisan. Egy 2005-ös törvény értelmében minden házi templomot be kell jegyeztetni, és minden szükséges adatot a hatóságok rendelkezésére kell bocsátani, úgy, mint tagjainak személyét, és az istentiszteletek pontos időpontjait is, amelyekből egyébként nem lehet több mint három egy héten. Külföldi állampolgárok csak külön engedéllyel vehetnek részt ezeken, azonos felekezethez tartozó „templomok” pedig egymástól legalább 2 km-re kell, hogy elhelyezkedjenek egymástól. A szigorú szabályoknak sokan nem tudtak eleget tenni, így számos vezetőt tartóztattak le, mert engedély nélküli gyűlést tartottak, illetve számos ilyen helyet romboltak le az évek során.

 El Rincón - a leghíresebb kubai zarándokhely

Castro és a vallás

Tehát annak ellenére, hogy az ország a vallásszabadság tiszteletben tartásának képét igyekszik tükrözni a külvilág felé, a forradalom és a kormány, legitimitását veszélyeztető egységekként tekintenek a vallási szervezetekre.
A lakosságon azonban nem ekkora a nyomás. Noha a többség római katolikus vallású, a történelmi egyház már a Castro érát megelőzően sem állt szilárd lábakon. A társadalom életében nem játszott akkora szerepet az intézményesült vallás, a hívők csak kis része járt rendszeresen templomba, és gyakorolta intézményes keretek között a vallást. Sőt, sok tradicionálisan katolikusnak számító latin-amerikai országgal ellentétben, az alkotmányban is lefektették az állam és az egyház különállóságát. Annak egyébként, hogy az intézményesült vallásnak már ’59-ben sem volt akkora „kultusza”, nagy szerepet játszhatott az a tény, hogy noha a lakosság többsége hívő volt, nagy részük az afro-kubai vallást, az ún. santeríat gyakorolták – és gyakorolják még többen ma is. Egy két évvel ezelőtti felmérés szerint a lakosság több mint 70%-a hisz az afrikai és karibi gyökerekkel rendelkező, a katolicizmussal egyfajta elegyet alkotó santeríában - amelynek ugyan megvannak a saját papjai, szokásai és szabályai - nem intézményesült vallás. Arról nem is beszélve, hogy a történelem alakulásának köszönhetően, az egyház Kubában nem rendelkezett olyan mély gyökerekkel, mint mondjuk Európában. Azonban az elmúlt évtizedekben egy határozott felívelés érezhető az emberek intézményesült valláshoz való viszonyán, amelynek a szovjet blokk felbomlását követő gazdasági krízis nagy lendületet adott: egyre többen jártak misére, és a fiatalok közül is sokan az egyház felé fordultak. Papok beszámolói szerint a közösségek létszáma folyamatosan növekszik – a csatlakozók többsége a fiatalok közül kerül ki -, illetve egyre több gyerek vesz részt hittanórákon, amely annak is köszönhető, hogy az iskolákban már nem tartanak foglalkozásokat vasárnaponként. Az állam is egyre toleránsabban viszonyul az emberek vallásgyakorlásához, sőt 2009 óta már az elítéltek is igényt tarthatnak katolikus vagy protestáns istentiszteletre. Noha kis létszámmal működnek a szigetországban, a Jehova tanúi és Hetednapi Adventista tagok is kevesebb munkahelyi diszkriminációról számoltak be, illetve a kötelező sorkatonai szolgálat helyett lehetőségük van valamilyen más alternatív tevékenységre.

Reális feltételezés tehát, hogy a kubai rendszer valláshoz való viszonya lazább annál, mint ami a kommunista diktatúrák többségére jellemző (volt). Ennek egyik oka az lehet, hogy noha a hatalom természetéből adódóan még most is törekednek a totális kontrollra - a múltban pedig ennél még erősebb elnyomás működött –, az egyház valahogy mégsem jelentett igazi fenyegetést a rendszer számára. Kubában a jelenlegi hatalom forradalom útján került vezető pozícióba, óriási legitimációja volt, gyakorlatilag belső puccstól, ellenállástól nem kellett tartani. Ebben a helyzetben az egyház sem jelentett fenyegető, tömegeket megmozgató potenciális veszélyforrást – ebben nagy szerepe van a fent említett „gyökértelenségnek” -, nem képviselt a hatalommal szembeni radikális ellenpólust, így a kormány nem is lépett fel annyira totálisan, mint esetleg máshol. Pláne igaz ez az egyszerű lakosságra, amely ma nyíltan gyakorolhatja a vallást, és egy itt élő kubai szerint ez a múltban is többnyire így volt. „A párttagokkal ellentétben, a lakosság viszonylag nyíltan gyakorolhatta a vallást. Ráadásul az átlagemberek életében jól megfért egymás mellett a hit és a forradalom. Lehet, hogy egy házban az egyik falon ott lógott Fidel Castro arcképe, de vele szemben biztosan ott volt Szent Barbara, vagy Szent Lázár szobra is.” Ma már az állami szektorban dolgozók esetében is lazább a helyzet, de még mindig előfordul, hogy valakit a hite miatt – mindegy, hogy az katolicizmus vagy santería - diszkriminálnak a munkahelyén: beszámolók szerint egyes hívőket nyugdíjba menetelre bíztatnak, nem kapnak előléptetést vagy fizetésemelést, bizonyos esetekben pedig nem látják őket szívesen a munkahelyi összejöveteleken, mivel nem számítanak megbízhatónak. Ugyan nem hivatalosan, de a nyíltan vallásos személyek nem számíthatnak diplomáciai, újságírói, rendőri vagy katonai munkára sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.