„Sánchez? Az a nő, aki azt a rengeteg hazugságot írja? Ő forradalomellenes!” – válaszolja egy spanyol riporter kérdésére egy idős kubai nő, majd belép Fidel Castro, José Martí, Che Guevara és Lenin szobraival díszített lakásába, (amely a közhiedelemmel ellentétben nem jellemző a kubai enteriőrök többségére). Az asszony azon kevesek közé tartozik, akiknek van némi fogalma Yoani Sánchez kilétéről, ugyanis a szigetországban a szűkös internet hozzáférési lehetőségek folytán nemhogy Sánchez kilétéről nincs fogalmuk, de sok huszonéves még soha életében nem látott weboldalt. Így nem is csoda, hogy Kuba leghíresebb bloggerét, a Time magazin által 2008-ban a 100 legbefolyásosabb személyiség közé is beválasztott Sánchezt alig-alig ismerik.

A Generación Y nevű blog 2007 áprilisában indult útjára, amikor a nyelvész végzettségű Sánchez már nem bírta magában tartani az évek alatt felgyülemlett frusztrációt – pedig állítása szerint próbálkozott jógával, Tai Chivel, de mindhiába -, és nekiült, hogy kiírja magából a kubai valóságot. „Úgy éreztem megfulladok, és szükségem van egy katarzisra.” – így európai külsejét és német nyelvtudását kihasználva, turistaként jutott be a különböző szállodák internet szobáiba, és indította útjára naplóját. „A blogom egy személyes napló, nem politikai röpirat. A szövegeimben egy városlakó szemszögéből írok, amely egy intim, érzelemdús nézőpont. Arról írok, hogy milyen egy totalitárius rezsimben élni.” – meséli az El Mundonak Sánchez. Blogját azóta 22 nyelven - köztük magyarul is - lehet olvasni, önkéntesek hada fordítja világszerte postjait, amelyekre átlagosan ezer komment érkezik, és 10 millióan olvassák havonta. A Generación Y egy falat kenyérként robbant be a köztudatba, hiszen ilyen típusú, személyes leírást a kubai valóságról addig nem nagyon látott a világ. Nem is csoda, hogy a megjelenését követő években már több nemzetközi díjat is besöpört, többek között az Ortega y Gasset újságírói díjat, a Columbia Egyetem Maria Moors Cabot díját illetve a World Press Freedom Hero megtisztelő cím is az övé lehetett a 2010-es évben.

„Egyfelől büszkeséggel tölte el, másfelől csak mosolyogni tudok azon, hogy egy olyan kis ember, mint én, akinek még bankszámlája és autója sincs, illetve a saját országát sem hagyhatja el, egy ilyen ranglistán szerepel. Ez jelzi, hogy a nagyok királysága már hanyatlóban van.” – viccelődött a 36 éves egy gyermekes anyuka, akinek Twittere is igen népszerű, mintegy 160 000-en követik világszerte. A követés azonban nemcsak a világhálón része az életének.

„A nyugalom nem igazán jellemzi az életemet. Állandóan megfigyelnek, egyáltalán nincs privát szférám. Még egy nyilvános helyen sem lehet egy nyugodt percem a férjemmel, mert mindenhol ott vannak az állambiztonságiak, akik fényképekkel dokumentálják az életem.” – mondja Sánchez, aki ellen komoly lejárató kampány folyik az országban. Blogját már szinte a kezdetek kezdetén blokkolták Kubában, 2008-tól 2011 februárjáig egyáltalán nem lehetett elérni az oldalt a karibi országból, így nem is csoda, hogy az emberek többsége számára ismeretlen maradt a személye. Ennek ellenére a hatalom csírájában akarja elfojtani éledező ismertségét és népszerűségét, gyakran célpontja a kormány propagandájának, legutóbb az állami televízióban kiáltották ki a rendszer ellenségének. „Nagyon fáj azt látni, hogy a kormány minden eszközével azon dolgozik, hogy eltaposson egy embert. A múlt héten láttam magam a televízióban, a legdurvább jelzők gyűrűjében. Egy totalitárius államban ez egyenlő a társadalmi halállal, olyan, mint egy megkövezés.” A feszültség, amelyben él, a kapcsolataira is hatással van. „Gyakran van olyan, hogy találkozót beszélek meg valakivel, de mire odaérek, már látom az állambiztonság embereit is. Így sok barátot veszít el az ember. Mindig van bennem egyfajta kétség, hogy egy illető azért nem köszön-e többé, mert nem voltam neki szimpatikus, vagy azért, mert megfenyegették.”

Mivel a pszichikai nyomás végeredményben hatástalan maradt - hiszen Sánchez a mai napig is folytatja a blogírást - volt, hogy a hatóságok határozottabb módszerekkel próbálták meg jobb belátásra bírni. Bár a kormány munkájának hála sokan hazugságnak vélik a fizikai bántalmazást, nem ez lenne az első eset, hogy nők tettlegességre panaszkodnak: Sonia Garro és az Asszonyok Fehérben tagjai már nem egy pofont kaptak rendőröktől, vagy a kormány által szervezett tömegtől, amelyet képek is megörökítettek. Sánchez tapasztalatai szerint az agressziót illetően Raúl semmivel sem jobb Fidelnél, csupán a módszerei mások. „Fidel idején hosszú éveket kellett börtönben ülnie az embernek. Manapság a rendőrség csak pár órára zár be, de hihetetlenül erős mentális erőszakot és pszichológiai nyomást gyakorolnak.”

„Mindezek ellenére optimista vagyok, Ahogy a férjem mondaná – aki egy igazi filozófus -, a dolgok nem azok, amelyek megtörténnek veled, hanem az, ahogyan viszonyulsz hozzájuk. A kormány kikapcsolhatja a telefonomat, elnyomhat, megfenyegethet, összetörhet, de nem veheti el a mosolyomat, amely a legfontosabb védőfegyverem. Ez a személyes terápiám.”
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.