Ivan García kubai újságíró és blogger a havannai hétköznapok mesélője. Történetei nem kivételesek, legtöbbször elszomorítóak vagy meghökkentőek. Legutóbbi bejegyzését egy esti séta eseményei hívták életre.

Néhány napja a lánya lakása felé sétált egy barátjával, amikor egy rendőr megállította, és felszólította őket, hogy igazolják magukat. Ivan kezében egy borítékot szorongatott, amelyben két, egy külföldi barátja által küldött újság is volt, ezt is kibontatták vele.

„Ha hozzászoksz ehhez a bánásmódhoz, már normálisnak találod. Ha fiatal vagy és hátizsákkal mászkálsz, vagy fekete vagy, biztos lehetsz benne, hogy igazoltatni fog a rendőrség” – írja blogján.

Az ellenőrzés eredménytelen volt, egyiküknél sem találtak semmit, ám Ivan hallotta, amint a központból figyelmeztetik az igazoltató rendőröket: az újságírónak „aggasztó és magas az életszínvonala”. Ivan megkérdezte, hogy ez a terminus mégis mit jelöl, mire a járőr azt felelte, hogy így írják le azokat, akik jól élnek, de feltételezhetően nincs munkájuk. Arra a kérdésre, hogy ez bűnnek számít-e, a közeg csupán annyit felelt, hogy a rendszer normáival nem megegyező.

„És ha azt az embert külföldről támogatják, akkor is érvényesek rá ezek az abszurd törvények? Miközben közel félmillió ember kirúgnak?” – kérdezte még a Ladába beszálló rendőrt. „Te meg mit kérdezel annyit? Csak nem ügyvéd vagy újságíró vagy?” – majd elhajtott, a feleletre nem várva.

A blogger véleménye szerint Kubában nap mint nap megsértik az emberek alapvető jogait, amelyeket egyébként sem a hatóság emberei, sem maguk az érintett polgárok nem ismernek. Aggasztó, hogy máris gyanússá válik az, akinek anélkül elfogadható az életszínvonala, hogy lopna, vagy törvényt sértene.

„A sziget vezetői számára az, hogy valaki nem dolgozik az államnak, de minden nap van mit ebédelnie, vagy kimozdul hétvégén a családjával feltűnő, és okot ad a nyomozásra. A rideg bürokrácia elvégzi a számításait: azok, akik dolgoznak, 20 euró körül keresnek havonta, ebből azonban nem engedhetsz meg magadnak ilyen szintű fényűzést. A hatóság szerint, ha 8 órát dolgozol naponta, nem ihatsz márkás sört, nem ehetsz étteremben, nem tudod felújítani a lakásodat és nem vehetsz plazma tv-t.”

Azok, akik pénzt kapnak külföldről, noha legális, mégsem dolgoznak az államnak, így mindig pengeélen táncolnak. Senki nem élhet jó színvonalon, ha azt az állam nem engedélyezte, és ezért rengetegen ember életét övezik paranoiák és fóbiák.

„Van egy barátom, aki az egyik minisztériumban dolgozik. Azt a tanácsot adta, hogy a szemetet ne átlátszó nejlonzacskóban dobjam ki, nehogy a környék besúgói lássák, hogy esetleg van-e benne olyan élelmiszer, amit csak devizáért lehet kapni. Egy másik tanácsa az volt, hogy járjak el a CDR (Comité de Defensa de la Revolución)– a forradalmat védeni hivatott szervezet, sokak szerint titkosrendőrség – gyűléseire. A kerület besúgóinak pedig ajándékozzak szappant. Ja, és, hogy ne igyak soha sört, vagy egyek az utcán, a lakóhelyemhez közel”.

Ivan újságíróként keres némi pénzt, de főként a Svájcban élő családja támogatásából él.

„Csak egy olyan zárt és beteg társadalomban, mint a Kubai lehet veszélyes az, ha valaki naponta kétszer eszik, taxit fog, vagy gondoskodik arról, hogy a lánya ne szenvedjen hiányt semmiben”.

„És még így is rosszul élek. A szobámban lévő tv már évek óta rossz, csak azért nem dobtam ki, mert azon tartom a könyveket, amiket éppen olvasok. ..törekszem a jobb életre, de mindenekfelett szabad embernek tartom magam. És ez az, amikor egy ember veszélyesnek számít Kubában.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.