A hirtelen változás, és az ezzel együtt járó öröm ellenére, a néhány napja Spanyolországba érkezett ellenzékiek nehezen tudnak megszabadulni az elmúlt hét év emlékétől.  Egyesek látszólag könnyen viselik, de akad olyan is, aki teljesen összeomlott, még ki sem mozdult spanyolországi szállásáról. A volt politikai foglyok az El Paísnak meséltek a kubai börtönök rideg valóságáról.

„Embertelen építmények, és ezt újságíróként mondom, nem rabként. Zsúfoltság, vizesedés, és olyan cellák, amelyekben egy lyukba kell üríteni, ugyanoda, ahol alszol.” – kezd bele a történetébe a hatvan éves újságíró, Ricardo González. Ezek átlagos körülmények bármelyik kubai rab számára, azonban a „Grupo 75” tagjai szigorított „ellátásban” részesültek.  Gonzálezt például három hónapig egy olyan magánzárkában tartották, amelyben a nap 24 órájában égett a villany. Egy társának, Léster Gonzáleznek épp az ellenkezőjét kellett megélnie, őt egy 1,80 m magas fülkébe zárták, ahol állandó sötétség volt. Hetente egyszer rövid időre kivitték a szabad levegőre, hogy érje a napfény.

Egyikük, az újságíró Pablo Pacheco egyébként már a börtönben elkezdett titokban írni egy naplót, amit sikerült kijuttatnia onnan, és a Voces tras las rejas, vagyis a Hangok a rácsokon keresztül nevű blog formájában publikáltatta.

A rabokat lakóhelyüktől messze lévő börtönökben tartották – egyikük 533 km-re Havannától raboskodott -, ami egy olyan országban, ahol óvatosan fogalmazva is kaotikus a tömegközlekedés – menetrend nem létezik, ha jön a busz,és az célba is ér, akkor szerencsés vagy - rendkívül megnehezítette a családdal való érintkezést. Bár a látogatást csak háromhavonta egyszer engedélyezték.

„ A cél a családok szétszakítása volt. De ahelyett, hogy az asszonyaink elhagytak volna, összefogtak, és csatlakoztak a Damas de Blancohoz csoporthoz” – mely a bebörtönzöttek nőrokonait egyesítő csoport . „Ő spanyol állampolgár” – mutat a feleségére Ricardo González, „és el akart menni Kubából, még mielőtt börtönbe zártak volna engem.”

„De én nem tudtam őt a börtönben hagyni.”- veszi át a szót az asszony, akit a történtek után kirúgtak az állásából, így a külföldi rokonok segélyeiből kellett élnie. „A legaggasztóbb az volt, amikor a látogatások alkalmával a négy hónapra elegendő élelmiszert tartalmazó csomagot kellett vinnem, azzal megpakolva, amit épp szerezni tudtam.” A kubai élelmiszerellátást figyelembe véve, ez valóban komoly kihívás lehetett, de Aleida mindent megpróbált, hogy a börtönkosztnál – szójagranulátum, és halpüré belsőségekkel – táplálóbbat szerezzen.

A fizikai megpróbáltatásokat José Luis Garcia Paneque viselte a legrosszabbul. Az alultápláltságnak és egy paraziták okozta fertőzésnek köszönhetően 40 kilót fogyott a börtönben, ám fogvatartói még így betegen sem kímélték. Az eredetileg sebész végzettségű Panequet 24 évre ítélték, mert egy független sajtóügynökséget igazgatott. A testi szenvedések nyomai azonban idővel elmúlnak, de a lelki sebek tartósak.

„Félek. Eddig még nem tudtam aludni. Vannak olyan pillanatok, amikor azt hiszem, hogy csak álmodom, és majd vissza kell térnem a börtönbe.” – meséli Léster González, nyugtalan pillantások közepette.

A férfiak leginkább Antonio Villarrealért aggódnak, aki mióta megérkezett Spanyolországba ki sem mozdult a szobájából. „Pszichikailag teljesen megtörték. Nagyon rossz állapotban van.”

Mindezek ellenére négyen is úgy döntöttek, hogy nem hagyják el Kubát, hanem továbbra is az országban próbálnak küzdeni a tarthatatlan állapot ellen. Ők, egyelőre börtönben maradnak, mivel azok élveznek elsőbbséget, akik a Spanyolországba utazást választották. Az otthon maradók pár hónap múlva szabadulhatnak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.